Igazán nem erről terveztem írni, de a mai nap elégé beütött, és ezt ki kell írnom magamból. Igyekszem rövid lenni, szóval a körülményeket most kihagyom (pedig azok is voltak ám!), és igyekszem a lényegre törni, illetve arra ami piszkál.
Cerveteri maga egy kisváros, Rómától kb. 40 kilométerre, északnyugatra, és ha valami miatt ismerős lehet a neve, akkor az az etruszk emlékek miatt van. Az etruszkok emlékezete furcsa dolog, mintha Olaszországban egészen ki lennének esve a kulturális emlékezetből, a turistautakból. Ez igaz Rómára is, ahol a Villa Giuliában van egy egészen elképesztő gyűjtemény, amit alapvetően senki sem látogat, de a Vatikáni Múzeumokban a Museo Gregoriano Etrusco is kong az ürességtől. Egyszerűen az történhetett, hogy a későbbi korok emlékei egyszerűen elnyomják az etruszkokat, akik nem építettek olyan látványosakat mint az utána következők, és nem is tekint rájuk igazából ősként mint pl. a rómaiakra. Miközben ha itt nem lenne semmi más látnivaló, csak az etruszk civilizációra turisták tömegeit lehetne ugrasztani.
Cerveteriben etruszt sírokhalmok tömegeit tárták fel, mégsincs ott senki. Persze a feltárás is elég rugalmas dolog, vannak amiket rendesen kiástak, kutattak, de a többsége csak úgy-ahogy ki van kaparva, illetve erre sem nagyon volt szükség, mivel ezek halomsírok, szóval jól kiállnak maguktól is.
Ott áll az ember, nincs más látogató a környéken, és szabadon mászik be a különböző sírokhalom épületekbe, sétál közöttük, csinál amit akar. Az egészet úgy, hogy közben tizennéhány fok van és hétágra süt a nap. Szóval ez ember úgy érzi magát, mint egy 19. század eleji utazó, aki Itáliában járva csodálattal járja a régi civilizációk emlékeit, miközben más nézelődő nem nagyon van, és a helyiek sem vesznek túlzottan tudomást a dolgokról. Tényleg ilyen lehetett, amikor Goethe a római campagnán csapatta. A különböző méretű (10-100 méteres kerületig, merthogy kerekek is) sírhalmok között legfeljebb kis ösvények vezetnek, de néha teljesen be vannak nőve bokrokkal, miközben úgy néznek kicsit ki, mintha világháborús bunkerek lettek volna összevissza ledobálva, másrészről pedig bármilyen ősi civilizációt felidézni akaró filmnek tökéletes díszletei lehetnének az elgazosodott ősi sírok, kövek.
Az a tumulo (mert így hívják ezeket a sírhalmokat) koronázta meg az egészet, amely kecskekarámnak volt átalakítva, és abszolút használatban volt még ma is. Atyaúrsisten, ez tényleg olyan volt, mint amikor a 18.sz. végi-19.sz. eleji művészek rajzolgatják a békés, naív olaszokat (de sztereotíp), akik tudomást sem vesznek a velük élő történelemről, csak idillikusan a mában élnek. Persze ez nagyon leegyszerűsítő, de a mai nap után sokkal jobban értem, hogy honnan származik ez a képzet.
