Szóval hazaértem, még egy kicsit meglepő az érzés, a légkör meg a hideg, de egy nagyon sűrű-aktív negyven órán vagyok túl.
De attól, hogy én Pesten, a blog még nem fog (azonnal) véget érni, mert van pár dolog, amit míg meg akarok írni. Vigyázó szemetek ide vessétek!
Ez a (rövid) poszt már megint nem arról szól, mint amiről terveztem, de van ilyen. Csak azt a (nem egyszeri) élményemet akartam leírni, ahogy a kínai szobatársam olasz tésztát eszik kínai evőpálcikával. Az egész nagyon fura, minden kulturális keveredést ezen kellene illusztrálni. Ha menő lennék, vagy György Péter, avagy neadjisten menőGyörgyPéter, akkor csak annyit írnék, hogy melting pot.
Igazán nem erről terveztem írni, de a mai nap elégé beütött, és ezt ki kell írnom magamból. Igyekszem rövid lenni, szóval a körülményeket most kihagyom (pedig azok is voltak ám!), és igyekszem a lényegre törni, illetve arra ami piszkál.
Cerveteri maga egy kisváros, Rómától kb. 40 kilométerre, északnyugatra, és ha valami miatt ismerős lehet a neve, akkor az az etruszk emlékek miatt van. Az etruszkok emlékezete furcsa dolog, mintha Olaszországban egészen ki lennének esve a kulturális emlékezetből, a turistautakból. Ez igaz Rómára is, ahol a Villa Giuliában van egy egészen elképesztő gyűjtemény, amit alapvetően senki sem látogat, de a Vatikáni Múzeumokban a Museo Gregoriano Etrusco is kong az ürességtől. Egyszerűen az történhetett, hogy a későbbi korok emlékei egyszerűen elnyomják az etruszkokat, akik nem építettek olyan látványosakat mint az utána következők, és nem is tekint rájuk igazából ősként mint pl. a rómaiakra. Miközben ha itt nem lenne semmi más látnivaló, csak az etruszk civilizációra turisták tömegeit lehetne ugrasztani.
Cerveteriben etruszt sírokhalmok tömegeit tárták fel, mégsincs ott senki. Persze a feltárás is elég rugalmas dolog, vannak amiket rendesen kiástak, kutattak, de a többsége csak úgy-ahogy ki van kaparva, illetve erre sem nagyon volt szükség, mivel ezek halomsírok, szóval jól kiállnak maguktól is.
Ott áll az ember, nincs más látogató a környéken, és szabadon mászik be a különböző sírokhalom épületekbe, sétál közöttük, csinál amit akar. Az egészet úgy, hogy közben tizennéhány fok van és hétágra süt a nap. Szóval ez ember úgy érzi magát, mint egy 19. század eleji utazó, aki Itáliában járva csodálattal járja a régi civilizációk emlékeit, miközben más nézelődő nem nagyon van, és a helyiek sem vesznek túlzottan tudomást a dolgokról. Tényleg ilyen lehetett, amikor Goethe a római campagnán csapatta. A különböző méretű (10-100 méteres kerületig, merthogy kerekek is) sírhalmok között legfeljebb kis ösvények vezetnek, de néha teljesen be vannak nőve bokrokkal, miközben úgy néznek kicsit ki, mintha világháborús bunkerek lettek volna összevissza ledobálva, másrészről pedig bármilyen ősi civilizációt felidézni akaró filmnek tökéletes díszletei lehetnének az elgazosodott ősi sírok, kövek.
Az a tumulo (mert így hívják ezeket a sírhalmokat) koronázta meg az egészet, amely kecskekarámnak volt átalakítva, és abszolút használatban volt még ma is. Atyaúrsisten, ez tényleg olyan volt, mint amikor a 18.sz. végi-19.sz. eleji művészek rajzolgatják a békés, naív olaszokat (de sztereotíp), akik tudomást sem vesznek a velük élő történelemről, csak idillikusan a mában élnek. Persze ez nagyon leegyszerűsítő, de a mai nap után sokkal jobban értem, hogy honnan származik ez a képzet.
ki akartam rakni ide egy Nádasdy verset (olaszországosat persze), de elfelejtettem otthon begépelni, a neten meg persze nincs meg, és a kötet hogyis lenne velem, szóval lehet hogy ez egy jel volt, hogy elég a sznobulásból, ezért a következő posztban próbálok valami hevenyészettet írni a római bevándorlókról.
ennek egyszerűen itt a helye
--
Kemény István-XX. század, "B" változat
Minden út a halálba vezet.
Megdöbbentem és csak várok,
Róma körül sötétzöld övezet:
Könnyű eltéveszteni a Várost.
Minden út a halálba vezet,
Minden úton autókaravánok.
Fenyvesek, indokolt rémület:
Ez nem Róma széle, biztos.
A sztráda aljában lakott üreg,
Az autók zöme horpadt és piszkos,
Egy egész évszázad jött itt közbe,
Ez nem Róma széle, biztos.
A benzint, ha elbújt vagy elfolyt,
Itt már nem tölthetjük újra,
Itt most az működik, ami megvolt -
Végelátható szürke túra.
Őrült kissrácok dobálják a konvojt
S ez az évszázad kezdődik újra.
Csak most rosszabbak a feltételek,
Megdöbbentem, és csak várok:
Minden út a halálba vezet,
Könnyű eltéveszteni a Várost.
Róma körül zöld méregövezet -
A két óceánig tart a Város.
"-A következő állomás például Arezzo, Arezzo! Fantasztikus, hogy Arezzo csakugyan a világon van, és nem Dante találta ki, amikor tornászait összehasonlította az ördögökkel, akik trombitát csináltak alfelükből. Gyere, szálljunk ki Arezzóban.
- Jön eszembe. Szálljak ki, mert Dante ilyen disznóságokat ír? Arezzo poros kis fészek, biztosan van benne egy dóm a XIII. századból, egy Palazzo Communale, a Duce arcképe minden sarkon és megfelelő nemzeti feliratok, sok kávéház és egy Stella d'Italia nevű szálloda. Nem vagyok rá kíváncsi. Unom. Szeretnék már Capriban lenni."
A (hosszú)hétvégén elnéztem Arezzóba és Firenzébe, mert miért ne, meg biztos tök jó helyek alapon. Arezzo eredetileg nem lett volna cél, de volt ott két Vasari kiállítás (mert ő épp ott, és épp 500 éve született), meg izgi a város, szóval csak beiktattam, CS-tem két aranyos hippinél,szerencsére a legbelvárosban laktak, meg nagyon bájosak is voltak, a lakás tele volt kötött holmikkal/Che Guevarás dolgokkal/teafűvel/macskákkal.
A kiállítások jók voltak, az egyik Vasarit, mint művészt mutatta be, korrekt képek, egy-két nagyon jóval (pl. ez).
Lett volna egy kép Magyarországról is (a nemrég előkerült szegedi Angyali üdvözlet), de ez hiába volt benne a katalógusban, nem érkezett meg, (nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy Baán László tette rá a mancsát :)
A másik az életrajzírói énjét prezentálta, képekkel, és a hozzá passzoló szövegrészletekkel, nem nagyon kreatív módon, de korrektül, és persze egy csomó szuperjó darabbal. Ezen túl a San Francesco bazilikában (Cappella Bacci) pedig elképesztően jó Piero della Francesca freskók vannak, egészen gyönyörűek. Ezen túl, van még ez-az szép dolog a városban (pl: egy Cimabue-kereszt), de ezt most nem cifráznám, akit érdekel keresse meg, de méginkább menjen el Arezzóba. Ebédre a helyi piacon ettem nagyon jó zöldséges polentát raguval, finom is volt, meg olcsó is, minden helyi kofa is ezt tolta :). Este vacsorára átjött az idősebb nő egy barátnője vacsorára, végig arról beszélgettek, hogy milyen nehéz helyzetben van ma a szocializmus/kommunizmus, és hát hogy igazából az sem jó amit Castro vagy Chávez tol...Amikor megkérdezték, hogy mi a helyzet a magyar politikában, nem meglepő módon nem tudtam semmi igazán pozitívat mondani.
Este még elmentünk a nálam kicsit idősebb lánnyal inni valamit a városban, ami kellemes volt, volt pár ismerőse is, végre lehetett úgy igazán szabadul, hosszan olaszul beszélni, meg minden.
Másnap reggel felkeltem (elég korán, mert az egyik macska sportot űzött abból, hogy hajnaltól mindig rámmászott, ami engem elégé frusztrált), elköszöntem, és továbbvonatoztam Firenzébe. Erről majd a következő posztban.
Itt egy hidra Algarditól, éppen Heraklész végez szegénnyel (na ez az ami nekem nem megy). Egyébként a Szépműben van Pesten :)
Gondoltam már rá, hogy mostanában kicsit elhanyagoltam ezt a blogot, és igazán írni kéne rá valami hosszabbat, de egyelőre nem akaródzik. Szóval most csak azt a megfigyelésemet szeretném megosztani, hogy ez a város olyan, mint egy hidra (pedig lehetne olyan, mint egy cuki vidra!! [ajjaj]), szóval ez ember megnéz valamit, és a helyére három új látnivaló terem. Valahogy november végefelé írtam egy listát, hogy mint szeretnék még megnézni itt, addig amíg karácsonyra hazamegyek. Egy cirka huszonöt elemű lista jött ki, ami nem is tűnt reménytelennek annak tekintetében, hogy ennél darabra még több napom is volt itt hátra. Azonban hiába néztem meg azóta egy csomó mindent, a lista továbbra is ugyanolyan hosszú, mert közben még beficcent sok hely, ahová FELTÉTLENÜL el kell mennem. Szóval ez a helyzet. Reménytelen....
"A Róma az Róma az Róma az Róma."
Vigyázat, vendégszöveg és közhely-veszély!
(de tényleg igaz!)
Az elmúlt pár napban csináltam egy velencei hosszúhétvégét, ami elégé intenzív volt, főleg hogy itt Rómában különben egész kényelmesen élek, nem olyan stresszes, mint pesten. Csütörtök éjjel indultam Rómából vonattal, ami reggelre ért oda, vagyis hajnali fél 6ra, amikor még sötét volt, szóval egy vaporetto állomáson próbáltam aludni legalább a napfelkeltéig. (Egy ilyen másfél óra után még jobban tudom gyűlölni Kocsis Mátét, pedig azt hittem, hogy a viszonyunk már fokozhatatlan.) Novemberben, reggel hét körül Velencében sétálni olyan, mintha egy normális város lenne, és nem az a hely, ahol a legmagasabb a turista/szárazföld érték. Persze eltévedtem, mert térkép nélkül még én sem találok el (mindig) Velencében, de persze a S. Giovanni e Paolohoz lyukadtam ki (ahol véletlenül persze épp van egy Giovanni Bellini, meg egy Lotto kép), ami elég szuper hely. Utána kötelező körök: Accademia (vajon hogy lehet egy ennyire jó gyűjteményt egy ilyen szétrohadt kiállításba tenni?), aztán meg irány a Biennálé, ahol a világ csodái közé tartozó ICOM-kártya segítségével szinte ingyen bejutottam, és ott mulattam el az egész napomat, ahogy a rákövetkező nagy részét is (erről sokkal bővebben nem írok, mert mégis kit érdekelnek az idióta kortársművészek?). Másnap még beficcent a Dózse-palota, meg a Museo Correr, meg estére megjöttek az olasz pajtások, és így már nem is volt annyira magányos/unalmas a dolog.
Vasárnap pedig a biennálé melletti másik fő cél, a velencei tájfutóverseny (mármint úgy, hogy bent a városban), ami mindig nagyonizgi, ahogy most is. Ekkorra már a budapesti pajtik is befutottak, így szinte több volt az ismerős, mint az ismeretlen. Futni sajnos/szerencsére nagyon sokat kellett, nem nagyon volt része a városnak, ahová ne vittek volna el. Volt szerencsém egy kukácskocsival is ütközni az egyik sarkon, ami után a sarki koldus is szánakozó pillantásokat vetett rám (általában fordítva szokott történni), és a befutás után konstatáltam, hogy egy nagyon helyes seb is őrzi a villámrandink emlékét.
Pár megjegyzés, csak ide-oda:
-Sürgősen szükségem van egy Tintoretto-képre, mondjuk otthonra!
-Vajon a városi galambokat is Cattelan csinálta?
-egészen szuper, ha egy újságosbódéban egy kutya ül!
-Cindy Sherman egy isten! (fogalmam sincs, hogy egy ilyen mondatból hogy kell gender-píszín kikeveredni?)
Velencében nincs jobb dolog, mint az alábbi módon reggelizni!
Mivel már másfél hónapja rómázok, ideje volt egy kicsit elszakadni innen, és mi is lehetne karakteresebb és izgalmasabb hely erre Berlinnél. Főleg, hogy nem a semmibe kellett oda utazni, hanem voltak bőven ismerősök arrafelé. Méginkább főleg, hogy még nem jártam ott, amit én sem nagyon értek, mindenestre orvosolni kellett a helyzetet.
Szóval három napra mentem, ami úgy indult, hogy a repülés előtti előtti éjjelt a reptéren vészeltem át, ami nem volt akkora buli, de így nem volt gond a 7.10-es gép elérése. Berlinben az unokatestvéremnél, Biankánál laktam, és onnan lehetett elindulni felfedezni a várost (aminek következőre hozzá sem fogok bringa nélkül). Délután-este pedig a kint lévő tekesekkel pajtiztam, akik annyira sokan voltak, hogy még felsorolni sem merem (de Juli és Vera egyértelműen:). Inkább egy gyors élménybeszámoló: Berlin egyik legélhetőbb városnak tűnik, amerre jártam, rettentően kellemes; a Jüdisches Museum az elmúlt idők egyik legizgalmasabb múzeumi hatása, nagyon szuper épülettel, koncepcióval, megvalósítással; wunderkammer koncepcióval kortárs gyűjteményt csinálni igazán szuper ötlet; Ai Weiwei vagány, a Reichstag kupolája tényleg olyan mint a képeken, és a berlini éjszakai élet egyszerűen elképesztő!
Kivételesen megint egy múzeumról írok, és ígérem, hogy ebből nem lesz rendszer, de ezt azért nem tudom kihagyni. A Centrale Montemartini elégé kint van a városból, már a falakon kívül, a Tevere-parthoz közel. Nem egy régi dolog, a '90-es évek végén alapították, de a legtöbb újonnan létrehozott múzeummal szemben itt nem kortárs művészet van, hanem antik szobrok...meg gépek.
Igazából ez a hecc az egészben. A környék, és maga az épület is Róma egyik régi ipari negyedéhez tartozik, ami a '60-as, '70-es években bezárt/tönkrement/elköltözött, és maradt utána a rozsdaövezet. Ennek a kezelésére találták ki a '80-as évek végén, hogy valamiféle városrehabilitációt szeretnének csinálni a környéken, és így került ide a múzeum is. Ami egyébként a Capitoliumi Múzeumok fiókintézménye, így ide is római szobrok, meg egy-két mozaik lett kipasszolva (mert ebből úgyik kb. végtelen számú van [de mégis kerültek ide kimondottan jó darabok is]). És annyival érdekesebb a dolog a legtöbb efféle kulturális városrehabnál (pl: Millenáris), hogy itt a korábbi berendezés sem lett kipaterolva, így a századeleji gépek is a kiállítás részévé válnak.Ez azzal a következménnyel jár, hogy az ilyen ipari dolgok, amiket elég ritkán lehet múzeumokban látni, ha meg igen, akkor is csak valamilyen műszaki kontextusban (ahol leírják az összesről, hogy ki találta fel és hogy hány watt energiát termel), hirtelen, esztétikai kontextust kapnak, hiszen a szobrokat alapvetően úgy nézzük. És ekkor döbben rá az ember, hogy mennyire is szépek ezek a turbinák, motorok... Emellett összeköti őket a régészeti kötődés is, hiszen mind a két kor valamiféle archeológiai (sznob!-de te hogy kerülnéd ki a szóismétlést???) módszerrel kerültek elő.
"Róma utcái között rohanó nép, puskalövések,
rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom."
Igazból tényleg ilyen volt, mint ahogy a Költő megírta, egészen meglepő, hogy 100 (najó 99) év alatt alig változott valami. Jó, lehet hogy akkor inkább a gyártulajdonosok vérével írtak volna a falra, ma pedig szívük szerint a bankárokéval, de ezen túl...
Pedig az egész olyan békésen indult, a Piazza Reppublicán gyülekezett a nép, és az egész olyan majális szagú volt. Szép idő, sörök, meg effélék. Már ott is nagyon sokan voltak, de mivel a terület elégé lapos volt, nem nagyon lehetett belátni, hogy mennyien. Főleg, hogy ennél jóval jellegzetesebb volt az, hogy a különböző csoportok élesen elkülönültek egymástól, mármint térbelileg is. Külön gyülekeztek a kommunisták, a szakszervezetek, a balközepes SEL-esek, meg az occupy-zó diákok, +már az elején is elégé tömbszerűen vonultak fel a blackblockezek is. Én egy jó három órányi vonulgatás után hazafelé vettem az irányt, mert kezdett uncsi lenni, meg alig haladtunk, meg effélék. Szóval éppen hazaértem, felmentem a netre, és láttam, hogy közben már beindult a buli, és nem is akárhol, hanem kb. 200 méterre. A felgyújtott minisztériumi épületet ekkorra már eloltották, csak a kukák lángoltak, aztán egy idő után a rendőrség is összekapta magát (egészen fura volt, kb. fél óráig itt hírük sem volt), és felálltak a harcvonalak. Innentől már elégé papírforma volt az este további kimenetele, barikádépítés, rendőri felvonulás-->tüntetők elszaladása, kődobálás, paprikagránát (tényleg nagyon mar, kipróbáltam!), meg effélék. A keménymag egészen komikus módon motoros bukósisakban tolta, értem én, hogy ez Olaszország, meg praktikus is lehet, de akkor is jól mutatott (főleg, hogy a rendőrök is egészen hasonlóban nyomultak). Egyébként belülről nézve nem volt olyan ijesztő a társaság, meg a mentők-tűzoltók előtt is mindig kedvesen szétnyitották a barikádjaikat (persze lehet hogy rendőrként, bankárként máshogy éltem volna meg.) Amikor a rendőrség a házunk felé nyomta a tömeget hazaszaladtam, és ahogy a neten csekkoltam, más igazán érdemleges már nem is történt.
Ehhez képest egészen meglepő voltak a másnapi újságok címlapjai, melyek egytől-egyik polgárháborút, poklot vizionáltak, ami nekem azért egy kicsit túlzásnak tűnt (főleg, hogy Rómában azért nem először volt ilyen.)
Ezt a hetet még végigkísérte a téma, a videóktól, amik egyértelműen bizonyítják, hogy az itteni rendőrséget is Gergényi képezte ki, egészen az oktatók poénkodásáig (hiszen egészen hasonlíthat egy manierista kép a blackblockra--haha).
Persze az egész városszétkapás értelme nekem egy kicsit kétséges, hiszen elég nehéz azt gondolni, hogy majd pont a betört bankfiókoktól, és a bezúzott ATM-automatáktól dőlne meg a kapitalizmus (még ha olyan sokan zúzzák is be, mint itt), és közben a tüntetők derékhada is hazamegy. Főleg kétséges, mert itt azért párévenként eljátsszák ezt a sztorit, és aztán mégis kitart mind Berlusconi mind pedig a kapitalizmus is.
+képek a facebookomon
++ sajnos nem láttam, de a nap legviccesebb eseménye lehetett, ahogy a tüntetők elfoglalják a Maxentius-bazilikát a Forum Romanumon.
Az, hogy otthon lesz-e forró ősz, és mondjuk elkergetitek-e a kormányt, meg effélék, az csak rajtatok múlik, én most inkább az itteni dolgokról tudok beszámolni.
A legmegdöbbentőbb a dolgok intenzitása: szinte minden napra jut valamilyen balos megmozdulás, tüntetés; és ezeknek a plakátjaival sokszor tele is van a város. Két hete a Sinistra Ecologia Libertà (SEL) nevű balos (gyűjtő) párt tartott nagygyűlést a Piazza Navován, amin bár nem voltam, de már a metrón is érez lehetett a hangulatát.
Aztán az elmúlt héten itt is megmozdultak az Occupy Wall Street mozgalmak követői, kedden az egyetemen volt ilyen hepaj (egész érdekes, hogy itt az egyetemek tűrik ezt, el tudom képzelni, mit szólnának otthon ehhez Mészáros vagy Dezső urak), aztán kedden meg megpróbálták elfoglalni a Banca d'Itáliát. A hívószavak ugyanazok mint máshol, kilátástalanság, generációs elszontyolodás, elitellenesség egy jó adag spanyol-egyiptomi-new yorki példával megtűzdelve. És mindez súlyosbítva egy Berlusconi-féle kormánnyal.
A bankfoglalás végül teljesen békés maradt (ellenben mondjuk Bolognával), inkább csak a szimbolikus formák voltak hangsúlyozva, az utca visszafoglalása, meg effélék. Ennek ellenére az egész Via Nazionale tele volt rendőrökkel, helikopteresült, meg minden. Az apropó egyébként az volt, hogy Napolitano közt. elnök bent tárgyalt a bank elnökével, Draghival. Egyébként erre a névre lett felfűzve szinte az egész tiltakozás kerete, minthogy a drago olaszul sárkányt jelent, ez meg a többesszáma, szóval voltak sárkánymaszkok, meg minden ami sárkányos, magukat meg draghi ribellinek (lázadó sárkányok) nevezik.
És mit csinál a strucc múzeum a forradalomban? Az egész a Palazzo delle Esposizioni előtt, lépcsőin zajlik, aminek aktuálisan olyan kiállításai vannak, mint egy nagy szocialista realizmus kiállítás, és egy a forradalmi propaganda istenéről Alekszandr Rodcsenkoról. Meg e mellett még olyan filmjeik voltak meghirdetve a hétre, mint az Edukators 2.0 a bécsi egyetemfoglalásról, meg egy a Tahrir térről, na ez az intézmény fogta magát, és bezárt az előtte zajló piknik miatt. Csak hogy mutassa, hogy milyen jól rezonál az intézmény működése a benne kiállított dolgokkal.
Tegnap este színházban voltam, az erasmusos diákszervezet szervezte és ingyen volt, szóval ezeket figyelembe véve sok jóra nem számítottam, de ami végül volt, az minden várakozásomat alulmúlta.
Mint kiderült, valamilyen egyházi szervezet évfordulójára készült az előadás, és persze nem vagyok előítéletes, de az ilyenekből a legritkább esetben sül ki valamilyen frenetikus dolog.
Na mindenesetre abból át az egész, hogy két színész ripacs iszonyatosan gáz szövegeket mondott a Róma nevezetességeiről, amit néha versbetétekkel színesítettek, amikről (bár nem vagyok még perfekt olasz) tisztán meg lehetett állapítani, hogy vállalhatatlanul rosszak, amit csak súlyosbított, ahogy ahogy a színészek elüvöltötték. Az egész alatt agy borzasztóan összerakott diavetítés ment, borzasztóan közhelyes képekkel. Párszor egy kórus is elzengett néhány dalt, itt inkább az öltözetük volt izgi, ahogy a római népviseletben tolták mindezt (az egyik bácsinak pl. egyértelműen egy haltartó szák volt a fejére húzva).
Végül, amikor már nagyon úgy tűnt, hogy véget ér a másfél órás borzalom, a műsorvezető a színpadra hívott három költőt, mint kiderült, azokat, akiknek a rettentő versei a műsorban is elhangzottak, és még 20 percig kedélyeskedett velük a színpadon, miközben azon még elszavalták néhány hasonlóan kibírhatatlan versüket.
Szerintem én életemben ilyen rossz színházban még nem voltam, bár azért Dörner Györgyhöz fűzök reményeket, szóval ha hazamegyek megnézem, hogy ringbe tud-e szállni ezzel (bár félek, hogy a fasisztáskodás, és a kibírhatatlan előadás nem teljesen ugyanazon a pályán versenyeznek).
Van olyan város, ahol a temetőlátogatás főprogram, és turisták hadával kell megküzdeni (mint a prágai zsidó temető), és van ahol egy árva turista sem megy a temetőkbe, mint Budapesten.Na Róma valahol a félúton van (már ha most nem számoljuk ide mondjuk a katakombákat) a maga Cimitero Acattolico-jával (egészen gyönyörű, ahogy a fosztóképzővel csinálnak egy temetőt a nem katolikusoknak). Van két igazi celeb: Shelley és Keats, egy politikai celeb: Gramsci, meg néhány sokadrangú celeb, mint Goethe fia.
Az egész nagyon szép helyen van, bár már egy kicsit kijjebb a belvárostól, a Porta di San Paolo mellett, a Piramide tövében (amire kb. csak innen lehet jól rálátni). Tele van növényekkel az egész, leanderek meg pineák, meg általam nem ismert virágok virítanak mindenfelé, meg van egy rész (a régi temető), ahol csak elszórva vannak sírok, köztük meg nagy füves mező, meg padok, nagyon kellemes. Nemigazán szoktam gondolkodni a saját temetésemen, de egy ilyen helyt azért el lehetne fogadni.
Bent nem voltak sokan, pár idősebb angol házaspár kóborolt (a feliratok is inkább angolul, mint olaszul voltak), és kereste a költők sírjait, amik ki is vannak táblázva, hogy véletlenül se tévedjen el senki az amúgy se nagy temetőben. Ha meg megtalálod, elolvashatod még a Here lies one whose name was writ in water-sort is.
Itt is hódít a macskakultusz, ahogy szerte Olaszországban, volt külön leírás a temető macskáiról, a kedvencem mégis a ládika volt, ahol a temető macskái számára lehetett adakozni.
.jpg)
Aztán még megkerestem a Gramsci sírt is, és a temetőshopban zsákmányoltam egyet életem eddigi kedvenc képeslapjából is (csak azt nem tudom, hogy tegyem ki a szobám falára, vagy küldjem el a tekeseknek?). 
Rómába nem kortárs művészetet nézni megy az ember, de ha már egyszer itt vagyok, akkor kár lenne ezt kihagyni. Főleg, hogy felhúzták a MAXXI-t (aminek a nevét hosszas töprengés után rájöttem, hogy talán úgy kell feloldani hogy a M-museo, A-arte, XXI-meg mint a huszonegyedik század). Az épületet Zaha Hadid sztárépítész tervezte, és hosszú küzdelmek után kevesebb mint két éve nyílt meg. Elégé kint van a városból (+én odamenet el is tévedtem, és majdnem Viterbóban kötöttem is), végül egy cuki francia párral közösen találtam oda. Ők nem tudtak semmilyen idegen nyelven (illetve a nő egy kicsit olaszul-egészen gyönyörű francia akcentussal), de a pasi azért megkérdezte a külvárosi újságost franciául, hogy tartanak-e francia lapokat. Persze nem.
Az épület elég látványos, meg belülről is szép, bár egy kicsit könnyű benne elveszni. A kiállítóterek elégé szabdaltak, nagy egybefüggő részek nincsenek, de kis folyosók, terek sokkal inkább. Volt egy kiállítás a gyűjteményből, amiben főleg még élő olasz (festők) darabja voltak, meg egy az építészeti gyűjteményből (amin viszonylag nagy hangsúly van.) Emellett volt még egy kortárs kínai építészet kiállítás, egy spanyol építészről egy, és a fődobás, az Indian Highway című, a kortárs indiai művészettel foglalkozó kiállítás.
Ez alapvetően lehetett volna nagyon izgalmas is, de a művek elégé egysíkúak voltak. Bár a kritikaiság labdát mind lecsapták (nem volt olyan darab aminek a leírásában ne lett volna meg kettő az: urbanizáció, globalizáció, kommercializáció....szavakból), ezek sokszor mégis a közhelyek szintjén maradtak. Különösen disszonánsak voltak ezek a kritikai művek az iszonyatosan drága-elitista MAXXI-ban (ahová még nekem sem sikerült 8eurónál olcsóbban bejutnom, hiába lobogtattam mindenféle kedvezményeimet). Különben is elégé nyílvánvalóvá teszi a múzeum, hogy kiket vár látogatóként, és kiket nem. A nyitvatartási idő sem a szokásos, 11-kor nyitnak, de csak este 8-10 körül zárnak. Emellett van két nagyon trendi könyvesboltja a múzeumnak (na jó, ez egyikben design darabokat is vehetsz), meg egy kávézója, meg egy étterme. Legalábbis annak, aki meg tudja fizetni.
De a kiállításról még egy darabot szeretnék megmutatni, ami nekem nagyon bejött, ez Shilpa Guptának az In Our Times című darabja, ahol a libikókaszerű két mikrofonon, népi zene és fegyverropogás mellett, egyszerre, párhuzamosan megy Nehrunak az India-, és Jinnahnak a Pakisztán függetlenségét kikiáltó beszéde.
És van egy kellemes könyvtára is a múzeumnak, kevés, de jó könyvvel, meg barátságos arcokkal, ami jó.
A hétvégén voltam tájfutó versenyen, és a poén előre lelövöm: nagyon szuper volt. Vallombrosában volt, ami egy kis hegyi falu valami Firenze mellett. Igazából csak egy kolostor van ott, meg a hegyek, illetve ma már hétvégi turisták is. A kolostor egész furcsa, ott a semmi közepén, ezer méter magasan egy óriási, barokk épület. Ha nem csal meg a wiki, a kolostort a 11. században alapították, és egy egész szerzetesrend alakult ki itt, valamiféle bencés leágazás-leányvállalatként.
Szóval szombat este leautóztunk (egy paralízises macska társaságában), majd volt egy egészen komoly vacsora, amire a szervezők vendége voltam (ahogy a szállásra is), mint messziről ideszakadt tájfutó. A főszervező egy Ester nevű kedves, harmincas lány volt, illetve ott pörgött mindig a papája is, akivel beszélgetve kiderült, hogy volt idén a WMOC-n Pécsen. Aludni végül egy kupac katonával aludtam, egészen feledhető élmény volt.
A verseny maga a Coppa Italia utolsó futama volt. Az egyetlen futás vasárnap volt (mint kiderült, itt a versenyek mindig egy naposak), ahová MB-be neveztem. Ez kb. olyan mint az otthoni F21Br, ami így ráhangolódásnak nem is volt baj. Így egy 5,8km-es, 200 szintes pálya járt. Ami nem is volt, annyira megrázó, ellenben a rajtmenet, ahol szimplán felvittek a kolostor fölött magasodó hegyre, két és fél kilométerrel, ellenben 380m szinttel, ami így egy elégé strapás program volt. Itt nagyon úgy tűnt, hogy a terepnek két jellemzője van: meredek és sziklás; de aztán azon a részen ahol futottunk, már nem volt annyira kritikus. A pályámat kellemes 67 perc alatt lefutottam, egyetlen kellemetlen hibával, de pályaelemzést itt inkább nem is írok, különösen, hogy a térképem valaki másnál landolt, így azt úgysem tudnám feltenni ide. Összességében nagyon kellemes volt a futás, szép az erdő, és itt fenn még meleg sem volt. Nem tudom, hogy az olasz tájfutás jelen állása ilyen komótos-e, vagy a terep volt rázós, mindenesetre egészen rossz győztes idők születtek, és én a saját időmmel is be tudtam futni az elég csinos ötödik helyre (a huszonvalamennyiből).
Fényképek nem, ellenben pálya lesz, ha egyszer előkerül. És bocsi a tájfutó nyelvért az azt nem értőknek, de erről csak így lehet írni (na jó, ez lehet, hogy nem igaz.)
"kedves barátom,
csakugyan hosszú ideje, hogy nem írtam. azóta bizonyára akklimatizálódtál, gyökeret vertél az örök városban stb. stb. de tréfa nélkül: mit csinál ott az ember? te vezeted már az ásatásokat? találtál már egy barbár Artemiszt, mint az én Kerényi barátom? vagy egy popolana Artemiszt?"
köszi Bencének
Ígérem, hogy nem fogok minden napról írni, meg a cél inkább az, hogy tematikus (is, legyen) ez a valami, ne (csak) lineáris, de azért ezt még így.
Szóval a bravúros Erasmus Welcome Day nyitotta a napom és töltötte ki a délelőttöm, ahol közhelyes egyetemi vezérek nyomták a saját pr dumáikat, illetve ellenszenves emberek a minisztériumból!, egyik másik helyett már-már szinte Hoffmann Rózsát, de legalábbis egy Dux Lászlót láttam. Az egyetlen érdekesség, hogy egyrészt nagyon sok erasmusos van (mintha 700-at mondtak volna), másrészt, hogy alig van, aki ne francia vagy spanyol lenne.
Ezután voltam futóedzésen, egy tájfutó egyesület tagjaival, egy sportpályán, a FAO mögött, úgy hogy közben a Caracalla thermákat lehetett stírölni. Nagyon jól esett, kb. az én szintemen futnak, ami nem világrengető, ámde szuper a hangulat, kedvesek, és mindenki kb. velem egyidős. Csütörtökön majd megyek megint+ha lesz fuvar, akkor hétvégére meg a Coppa Italia hosszútávra Vallombrosába (állítólag Toszkána).
Végül pedig, már fáradtan egy fél városon átvivő buszozás után el a Villa Borghesebe (szombaton ekkorra adtak jegyet), ahová még tuti vissza kell menni, mert egészen fantasztikus a gyűjtemény, kb. a negyed Caravaggio életmű, meg mindenki aki számít, de legfőképp Bernini, aki valami elképesztő.
Mához öt napja, 21-én este érkeztem Rómába, és tudom, hogy ha ma este nem szedem össze az eddigi napoknak (legalább a legfontosabb) történéseit, akkor biztos, hogy el fogom felejteni őket.
Mivel a kinti albérletet már előre lepacsiztam, így szerda este már tényleg csak be kellet buszozni a városba és aludni, ami azért elég kényelmes volt így. Másnap benéztem az egyetemre, ahol meglátogattam a kari Erasmus irodát, és röpke két órás sorbanállás után regisztrálták, hogy tényleg megjöttem.
Az egyetem óriási, a Sapienza szakjainak többsége itt van egy campuson, szóval hiába edződött az ember a soképületes btk-n, mégiscsak más nagyságrend. A campus domináns épületei a '30-as években épültek, így az egész elképesztően mussolinista hangulatot áraszt.
És persze még meg kellett küzdenem a bankautomatákkal is, mert hiába visa kárty, csak a hatodik gondolta, hogy pénzt is ad ki. Mindenesetre ezt szuperül össze lehetett kötni egy városnézéssel, és a készpénzhez jutást megkoronázni egy Guida Rossával, amiről pár nap használat után már sejthető, hogy sanszosan a világ legjobb bédekkere útikönyve.
Másnap még egy szuper két órás várokozás következett a Trasteverén, hogy kapjak codice fisicalét amivel állítólag tudok mobilt venni és bankszámlát nyitni (ezeket még nem próbáltam), illetve használni az egyetemi menzát, ami viszont elég jó, két euróért adnak komplett ebédet, szóval a főzési terveimet ideiglenesen ejtettem.
A hétvégén kb. végig várost néztem, rettentően menő hely, és már most látható, hogy ez egy egész féléves program lesz. Ezt csak címszavakban: Villa Borghese, Modern Művészeti Múzeum Piazza del Popolo, Quirinale, Sant'Ignazio (szuper mennyezetfestéssel), meg effélék. Illetve gondolom ez pestről sem kérdés, de innen még egyértelműbb, hogy CARAVAGGIO EGY ISTEN!
Ezek a programok, illetve a bürokrácia legyőzése kicsit feledtette a kezdeti elmagányosodást, mert hiába szuper hely Róma, ha az ember alig ismer valakit. Ámde jó hír, hogy úgy tűnik, hogy kedden megyek futó edzésre+ha minden igaz vasárnap Toszkánába egy tájfutóversenyre is (benevezni már beneveztem magam, és remélem fuvar is lesz).
És ma hétfőn voltam újra az egyetemen, a tanárok cukik voltak, meg segítőkészek; és az egyik pesti órámhoz találtam klappolót idekinn. Külön szép volt, ahogy elkezdtem lebetűzni a nevem neki, ami egy ideig nehézkesen ment, aztán felkiáltott: hogy Kristóf, mint Agota Kristof, mire én azonnal a beleszerettem egy picit.
Kicsit dilemmáztam azon, hogy írjak-e blogot erről a félévről. Nem (csak) a szokásos blogos parák miatt, hanem sokkal inkább a téma okán. Mégiscsak Olaszországról, Rómáról kellene írni, és mi fenyegethetne jobban a giccsbe csúszás veszélyével ha nem ez. Mindenesetre megpróbálom megúszni ezt, még ha sejtem is, hogy ez csak a legnagyobbaknak sikerülhet.
Ha az ember olasz szakra is jár egyetemre, pontosan látja, hogy hol csomósodik ez a gejl: valahol az finom kaják--helyes pasik--gyönyörű dolgok--szupercuki emberek metszéspontjában.
És a legszörnyűbb, hogy úgy kellene kilépni a mediterrán közhelyek világából, hogy közülük nem kevés még igaz is lehet.
Végül azért a dokumentálás vágya nyert, szóval igyekszem írni, alapvetően mindenről, ami szembejön; a városról, az egyetemről, meg effélékről...
